A magány valahol belül mindig csendes,mely viharként él....a magány mindig fény.....a fény nélkülözhetetlen számomra.....a magány az élet örökösen vissza térő refrénje.....hangos dob pergésben a szívem dobbanásában......a szívem dobbanása nélkülözhetetlen az életemnek....mindenki magányos,de tudom,hogy senki sem egészen az....így én sem.....átölelnek a családom,a barátaim,az ismerőseim szerető hangjai....körbe fonják a létemet az önzetlen feltétel nélküli szeretetükkel a kutyusom és a cicusaim melegséget adó lényük....
Csak akkor leszek reménytelenül és a fájdalom poklába zuhanó magányos,amikor már az arcom is idegenként tekint vissza rám a tükörből.....amikor már testemet a lábam nem viszi tovább.....rongyként hull alá a mélység szakadékába,hogy megpihenjen a sziklának csapódva....amikor majd azt fogom érezni,hogy otthonról jó lenne már haza menni.....amikor a magán beszéd édes szavait mondom magamnak,s iszom ajkam minden szavát a keserűség fekete ízével lényembe.....igen,ekkor már a magány fog tündökölni életem egén....
De én,NEM - NEM vagyok magányos......nem és nem vesztegetem el a magány áldásos ízét.....csodálatos színekké varázsolom és gyönyörködök benne....BENNED....kettesben....hisz Te a mindenütt jelenvalóval vagy nekem....a gondolataim legszebbikjeiben.....a szavak nélkül vagy nekem Te a mindenható érzelem.....a tudás minden erejével vagy nekem Te,az értelem.....melyben kettőnk gondolataink....érzelmeink....a szerelmünk mindent elsöprő erejével önmagunkba bújva,egymás testében zárulnak.....össze forrva lelkünk sarkalatos útjaiban...elmerülünk zihált testünk viharos szívének csendjében......hisz végleg Téged várlak,ahogy Te engemet....arcom elé táncolva jössz felém, a messze távoli csillagok fényében......a világból,mely forrong vadul....szívem csendes szentélyébe érkezel,mely forrong vadul.....szíved csendes szentélyével érkezel,mely forrong vadul....lüktetve tör felszínre a vágy sóhaja.....SZERETLEK NAGYON (Horváth Tünde)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése